Nagyon hideg volt. Fáztam.
Borzasztóan fáztam és nagyon éhes voltam. Hetek óta nem ettem rendesen, csak amit nagy ritkán odavetett valaki elém, vagy amit a szemétben találtam.
Már persze, ha nem vették el tőlem. Mert nagyon féltem mindenkitől.
November vége lehet - gondoltam.
Persze nem tudtam pontosan, hiszen én nem ismerem a hónapokat. Csak azt tudtam, hogy nagyon hideg van, és az idő egyre hidegebbre fordul. Éjszakánként néha mínusz tizenöt fok is volt. Én körülbelül másfél éves lehetek. Épp, hogy csak beléptem a felnőtt korba, de már sok  mindent tudhatok a hátam mögött. Nemrég szültem meg a kicsinyeimet.
Nem tudom, mi lehet velük...
Elvették tőlem Őket!
Talán már nem is élnek...!
A tejem már elapadt. Nincs senki, akit táplálna. A természetben nincs pocsékolás, ez csak az ember sajátja.
Nap, mint nap látom és érzem azt a rengeteg ennivalót, amit kidobálnak, de engem egyik se szánna meg egy falattal...
Pedig nagyon éhes vagyok.
Talán a hideg sem lenne ilyen hideg, ha a hasam tele lenne.
Olyan régen bolyongok már itt a házak között, az emberek között, hátha valakinek megesik rajtam a szíve.
De senki sem segít.
Pedig én mindent megteszek, hogy elfogadjanak. Kedves vagyok és alázatos, Istenként tisztelem valamennyit, szótlanul követem Őket, ha felém nyúlnak, megnyalom a kezüket, de csak belém rúgnak, megdobálnak, kiabálnak.
Pedig nem tettem semmi rosszat!
Én mindig próbáltam jó lenni, de ez mindig kevés volt. Bármit tettem, csak szidás és verés volt a jutalmam. Pedig igazán nem kérek sokat. Csak egy falat ennivalót, néhány kedves szót, esetleg néha egy kis simogatást.
Talán túl sok, amit kérek!
Pedig látom, hogy van ilyen is. Igaz, nagyon ritkán, de ilyet is látni. Mindig büszkén mesélik nekem, hogy nekik milyen jól megy a soruk. Ők mindent megkapnak Tőlük.
Ilyenkor mindig összeszorul a szívem, könnybe lábad a szemem, és megfogadom, hogy ha valaha nekem is ilyen szerencsém lenne, ahhoz teljes erőmből ragaszkodnék! Megtennék mindent, ami tőlem telik, és még azon felül is. Akár az életemet is odaadnám, ha legalább egy  kicsit nekem is részem lehetne belőle. Ha megtalálnám ŐT!
A GAZDÁT!

De csak a magány van. A nélkülözés, az elutasítás, a kínzás, a betegség. Már nem merek reménykedni. Feladtam.
Néha megállok egy-egy ablak alatt és elsírom a bánatom. Elmondom, hogy én csak jó szerettem volna lenni.
De ezért cserébe letépték a farkamat. Nagyon fájt.
Elütöttek. Ez is fájt. Azóta nehezebben megy a járás. A csípőm tájékáról hangos kattogás jelzi,  hogy ha nem kapok mihamarabb orvosi kezelést, lassan menni is képtelen leszek.
Elvették a kicsinyeimet. Mindennél jobban fájt. Hatalmas, lógó emlőim emlékeztetnek minden  nap a veszteségre. Nagyon nehéz a felejtés.
A testem tele van élősködőkkel, a lábamról lejött a bőr, a szám alsó széle le van szakadva. Már nem is emlékszem, hogy mitől.
Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. És nagyon éhes. Egyedül vagyok.
Néha elsírom magam. Nem csak az ablakok alatt. Azt egyre ritkábban, mert ezért is csak szidalmat kapok. Talán nem értik. Talán nem akarják érteni. Már nem mondom. Már nem érdekel. Feladtam. Egyre gyengébb vagyok. Egyre fáradtabb.

Tegnap találkoztam egy fiatal párral. Nagyon szimpatikusak voltak. Volt velük egy hetyke fiú is. Csak úgy sugárzott róla a büszkeség! Szóltak hozzám! Én reménykedve emeltem fel a fejem. De elmentek.
Az éjszaka nagyon hideg volt. Azt hiszem, beteg vagyok. Csak telnek az órák, de nincs kedvem  felállni. Egy kuka mellett húztam meg magam, de nem igazán véd meg a jéghideg széltől. És nagyon hideg a föld.

Megállt egy autó. Nem messze tőlem. A fiatal pár, azzal a büszke kannal! Megint szólnak hozzám! De már félek. Mindentől félek.
Felállok és elmegyek. Már semmiben sem merek reménykedni. Talán már meg is halt bennem  a remény. És talán igazam is van, hiszen megint elmentek. Már a kuka mellé sem merek visszamenni. Minden lépés fáj, de csak megyek.
Aztán hangokat hallok. Valakit hívnak. Egy szerencsésebb sorsút.
De a hangok közelednek hozzám. Egyre közelebbről hallom. Nagyon kedves hang. Szinte hipnotizál. Talán mégis megnézem, hátha én is kaphatok egy falatot. Vagy legalább egy kedves szót.
És Ők azok! Felém jönnek és valami van a kezükben! Talán étel!
Nagyon félek, nem tudom, hogy mit csináljak! A szívem és a hasam azt súgja, hogy menjek oda, de az eszem azt mondja, hogy szaladjak! Amilyen messze csak tudok!
De én mégis oda megyek. Nem tudok, csak a szívemre hallgatni. Sajnos ilyen vagyok. Valahol  mélyen ismét felpislákol a remény lángja bennem. Nagyon apró láng. A legkisebb fuvallat is eloltja, de ismét megpróbálom. Talán most, talán utoljára.
Ételt kapok, rengeteget! Simogatnak! Belül zokogok. Nem merek hinni, de a szívem harsogva  kiabál: Talán most megtaláltad Őket!
Magukkal hívnak. Megyek, de borzasztóan félek. Egy ajtó, rengeteg lépcső, meleg és fény. Még egy ajtó.
Kinyílik. Bent vár rám álmaim otthona, vágyaim netovábbja. Az utolsó lehetőségem. De félek  bemenni. Félek elképzelni azt, hogy ez esetleg ismét csak egy köztes állomás kálváriám végső állomása előtt.
Puha pokróc. Lefektetnek. Megszabadítanak a testemet borító kullancsoktól. Felemelnek és betesznek a kádba. Meleg víz csiklandozza átfagyott testem. Nagyon félek. Már nem is emlékszem, hogy mit szabad csinálni, mivel szabad meghálálni mindazt a jót, amit az elmúlt tizenöt percben kaptam. Nem akarom elrontani. Inkább nem teszek semmit. Szinte mozdulni sem merek. Megtörölnek, megetetnek, megitatnak. Lefektetnek a pokrócra. Simogatnak. Szinte levegőt sem merek venni.
Aztán csönd borul a lakásra és sötétség. Valami mozdul mellettem. Egy cica. Hatalmas. Meg sem mozdulok. Aztán a büszke kan! Megnyalogatja a fülem, majd visszafekszik a helyére. Csak most merek körülnézni. Az eddig eltelt rövid idő, amit itt töltöttem, ködbe vész. Szinte álomszerű állapotban lebegtem eddig.

Meleg van, nem fázom. Nem vagyok éhes, szomjas. Nem merem elhinni. Csak fekszem a helyemen, mozdulatlan, nehogy elrontsam. Nehogy elrontsak valamit, ami miatt ismét megverhetnek és elzavarhatnak. Lassan reggel lesz. Kinn már virrad.
Aztán mozgást hallok a másik szobából. A torkom összeszorul. Nem merek mozdulni. Ők állnak az ajtóban. Mosolyognak. Odajönnek hozzám és ismét simogatnak. Nagyon régi érzések törnek elő bennem. Talán nem is igazi emlékek, talán csak álmok. Magam sem tudom.  Aztán pórázt kapok, sétálni megyünk. Nem merek elmozdulni mellőlük. Lesem minden mozdulatukat. De belül majd szétvet a büszkeség! Lám, talán már nekem is gazdám van! És úgy sétáltatnak, mintha büszkék lennének rám. Pedig sovány vagyok, alig van szőröm és kissé sután megyek, hiszen nagyon fáj a csípőm. Farkam csonkját néha bátortalanul megcsóválom, mikor látom, hogy rám néznek.
Mérhetetlenül boldog vagyok! Talán meghallgattatott az a sok könyörgés, melyet a rengeteg  hideg éjszaka alatt elsírtam.

Aztán az esti sétánál furcsa dolog történik. A séta végén nem hazafelé megyünk, hanem az autó felé. Megint rettegek. Nem tudom, hogy mi ez a hirtelen változás. Mit rontottam már el megint, hiszen semmi rosszat nem tettem.
Betesznek az autóba és nagyon hosszan autózunk. Egyszer csak megállunk. Kivesznek. Ott állunk egy ház előtt. Hallom a többiek panaszos hangját. Hát itt a vég. Valamit ismét elrontottam.
DE MIT?
Ott állunk egy menhely előtt. Betesznek egy ketrecbe, bár próbálok ellenállni. Ennél akkor már a kóbor élet is jobb!

Rám néznek. Sírok, könyörgök, rimánkodom, fogadkozom, hogy jó leszek! Elmondom Nekik,  hogy számomra Ők az igazi GAZDIK! Tudom! Mindent megígérek.
De elmennek.
Telnek a napok. A betegségem, amit a pillanatnyi boldogság elnyomott bennem, újult erővel tör rám. Már nem eszem. Feladtam.

Egy hét. Érzem, már nem sok van hátra. Talán végre nyugalmat találok én is. Talán nem fogok többet fázni, éhezni. Talán végre engem is szeretni fog valaki. Ott fenn, a kerek távoli sajton, a többi kutya között. Talán viszontláthatom az én kicsinyeimet is. Talán. Hamarosan.  

Aztán ismerős autózúgás. Ismerős hangok. Már nem reménykedem. Talán csak egy újabb szerencsétlen, akiben újra felébresztették a remény lángját, hogy aztán örökre lefújják azt.
Ők azok! Felém tartanak! Nyílik a ketrecem ajtaja! Már nem bírok magammal! Rohanok feléjük, örömömben sírva! Tehát Ők is rájöttek, hogy tőlem annyi szeretetet kaphatnak, amennyit soha, senkitől! Hiszen senki más nem tudja, hogy mit adtak azzal, hogy eljöttek értem! Hogy egy új élet esélyét kaptam Tőlük ajándékba! Ezt csak azok tudhatják, akik végigélték mindazt, amit én is, vagy még többet.

Azóta már sok idő telt el. De én elmondhatatlanul boldog vagyok. Minden nap, minden tettemmel igyekszem meghálálni mindazt a törődést, szeretetet, amit TŐLÜK kaptam, kapok. Hogy orvoshoz vittek, hogy gyógyíttattak. Hogy szó szerint is az életemet köszönhetem Nekik! Hogy azóta bejártuk a fél világot!
Nekem nem mond semmit az, hogy Franciaország, vagy Svájc, hogy Németország, vagy Ausztria. Nekem csak az mond valamit, hogy ilyenkor is együtt vagyunk, hogy egymást ölelve  alszunk a sátorban, hogy új tájakat fedezünk fel együtt, hogy megtanítottak úszni, pedig rettegtem a víztől! Hogy gyönyörű a bundám, hogy már nem fáj a csípőm, hogy minden  nap több kilométert futnak velem, hogy ismét büszkén kihúzhatom magam, ha más kutyákkal találkozunk. Hogy műnyúlra vadászhatok, hogy mindig itt van velem álmaim büszke kanja, bár kölykeim már soha nem lehetnek.

Elégedett vagyok és boldog. Már csak álmaimban gondolok a múltra, mikor néha felszínre törnek emlékeim, de ilyenkor simogatásra ébredek és hálát adok a sorsnak, mert tudom, hogy  én vagyok a legszerencsésebb kutya a világon.
Ilyenkor elrebegek egy fohászt azokért a sorstársaimért, akik még várják az ő Gazdijukat, hogy eljöjjön értük, és életük hátralévő részét ugyanolyan boldoggá tegye, mint az velem történt. Mert mi tudjuk, hogy mit ér egy szerető kéz, és ezért örök életünkre adósuk leszünk. És adósságunkat akár az életünk árán is törlesztjük.

Forrás: http://abbcenter.com/kutya