Európa boxertenyésztői közül sokan már a vészharangot kongatják a fajta felett, mondván, hogy jellegét, vonzerejét, ezáltal rajongótáborát veszti el küllemének átformálódása miatt, és új, a némettől független fajtastandard benyújtását fontolgatják. Mert szép lehet egy boxer hosszú farokkal és lelógó füllel, de boxer marad-e, ha alig fog különbözni egy vékonydongájú bullmasztifftól vagy bordeaux-i dogtól? Eközben egy amerikai boxerbarát megkísérelte a fajta születésénél fogva farkatlan és felálló fülű vérvonalának kitenyésztését, s a hírek szerint jó eredményeket ért el pembroke-corgi bekeresztezésével, majd a nemkívánatos tulajdonságok kiszűrésével…

A fentieket összegezve megállapítható, hogy a fül- és farokkurtítás ellen felhozott érvek között csupán egy állja meg a helyét: az, hogy mellette sem szólnak igazán nyomós érvek. Az okok, amelyek e szokás kialakulását indokolták, ma már aktualitásukat vesztették. Kutyáink nem vívnak (és ne is vívjanak!) véres harcokat sem farkassal, medvével, sem egymással, és gondos, hozzáértő tenyésztői munkával kiküszöbölhetők az esztétikai kifogások is. Egyébként is csak a mi számunkra megszokott látvány a kihegyezett fülű boxer, elég néhány generációnak felnőnie ahhoz, hogy visszatekintve értelmetlen barbárságnak tűnjön négylábú barátaink megcsonkítása.