Az életem csodálatosan indult. Igazán jó helyre pottyantott a gólya. Csodálatos babakorom volt. A tesókkal és a mamával egy boldog nagy család tagjai voltunk. A folytatással sem volt gond, elkerültem egy másik családhoz, ahol szerettek, igaz csak egyedül voltam négylábú, de perben, haragban nem álltam senkivel.
Kellett volna, hogy gyanakodjak, hisz voltak előjelek. Fogyott a családom. Elköltözött a fiatal gazdi, majd a volt felesége. De az élet ment tovább, nem éreztem, hogy baj lesz.
Elment az idősebb gazdi örökre, akkor szomorú voltam, próbáltam vigasztalni a gazdasszonyom, hisz csak ketten maradtunk. Csendben ment az életünk.

Akkor jött egy nap, amirol azt hittem, hogy ennél szörnyűbb már nem történhet velem, bezzeg, ha láttam volna a jövőt.
Kocsiba raktak, utaztunk egy keveset, a végállomás egy ház egy kis kerttel és egy másik négylábúval. Nem értettem, miért fogad olyan ellenségesen?
Leéltem kilenc évet, öregasszony vagyok már, mi kell már nekem? Egy kis élelem, az sem sok, hisz a gyomrom már nem a régi, néha kedvesen szólnak hozzám, boldog vagyok, nem akarok én már semmi mást. Higgyék el, mondtam nekik. Üldögélek, kicsit napozok, néha sétálok és kész, nem török a másik kutya pozíciójára, hisz mennyi lehet már nekem hátra?

Tettlegességig vitte a dolgot. Megadtam én magam rögtön, de hiába, egyszerűen rosszindulatú volt velem. Így telt el egy év. Már belenyugodtam, hogy hátralévő napjaim így telnek, próbáltam pihenni a nyugodt órákban. És akkor jött az, amirol hallottam már, de soha nem hittem benne.

Újra jött a kocsi, azt hittem, már haza megyünk, már elöntött a boldogság, hisz az öreg gazdasszonyom is ott ült.
Emlegettek valami menhelyet, de oda sem figyeltem. Mikor megálltunk, már tudtam, hogy nagy a baj. Rengeteg négylábú, őrült ugatás. Bevezettek egy ketrecbe másik öt társamhoz, és becsukódott az ajtó. Nem hittem el, hogy elmennek. Ott maradtam és jött a rémálom. Reménykedtem, állandóan lestem az utat, aztán már csak ültem magamban. Néha odébb löktek, rám morogtak, de nem is érzékeltem. Vártam, hogy mikor szűnök meg lélegezni. Filozofáltam, hogy soha többet kétlábú barátot, rájuk fecséreltem az életem, de micsoda tévedés volt. Nem számoltam a napokat. Most már tudom, hogy 9 napot töltöttem el ezen a helyen. Aztán egy napon emberek jöttek, először nem figyeltem, de a mi ketrecünkbe jöttek be.  

Ketten közeledtek hozzám, én menekültem ahogy csak bírtam. Tíz évem teljes erejével próbáltam rohanni, aztán már nem bírtam, csak ültem a sarokban és remegtem. Akkor a két  ember megállt, és a harmadik, aki idáig csak várt, leguggolt, a nevemet mondogatta és lassan közeledett. Nekem már nem volt erőm, megadtam magam.

Ő odaért és nem bántott, simogatta a hasam, mormolta a nevem, éreztem, hogy bízhatok benne. Felállt és szólt, hogy gyere Nessie. Ugrottam és mentem mellette. Az ajtóban rámtette a  pórázt, és én tudtam, annyira tudtam, hogy megmenekültem.
Összeszedtem minden erőmet és futottam, mindegy hova, csak el innen. Futnom kellett, mert így én vagyok elöl és nem tud itthagyni, csak erre tudtam gondolni. Ott állt egy kocsi én beugrottam, csak nem dobnak ki!
Megint jött egy utazás, de ez mennyire más volt. Simogattak, becézgettek, finom falatokkal kínáltak. Voltak fenntartásaim, hisz nem tudtam hová megyünk, és ha megint becsapnak és kijátszanak?

Aztán beértünk az udvarra. Valahol az emlékeim legmélyén mintha rémlene. Mintha itt játszottunk volna a mamival és a tesókkal.
Már tudom, hogy az emlékeim nem csaltak meg. Hazaértem!!!
Tíz éves vagyok, nem tudom, hogy még mennyit szánt nekem a sors, de Isten szeret engem, hisz hátralévő időm boldogságban tölthetem.
Nessie